bicskát ahogy

Kisgyermekkoromban sokáig
- természetesen sokáig - nyitva voltam,
aztán megtanultam megbicsaklani.

Véletlenül hallgattam ki édesanyámat, amint
elbüszkélkedett vele:
én neki még soha nem hazudtam.

Emlékszem a szégyennel elegy
kétségtelen büszkeségre.

Megalapozott a gyanúd, én most is
sokszor kerülöm el, hogy összecsukjanak -
kicsorbult bicskát ahogy a
tehetetlenné görbült ujjak;
jó az egyensúlyérzékem így is,
hogy a pengét összefoltozta a rozsda.

De nem esem kétségbe - sajnos
nem esem - akkor sem,
ha a szembesítéskor összecsuksz.
Semmi különös -
az egyik csak a pengéje
a másik a nyele.

Megtanultam megbicsaklani -
egyszerre érezni a kétségtelen szégyent
és a büszkeséget.