2015. február 22., vasárnap

Mare Nostrum

Recenziós epigonvers

...Ha valaki csakugyan képes rá, elég volna neki néhány szó. 
Ha sok papírral kezdené is, megtalálná a szavakat, amelyek az összes többit is elmondják... 
ezer oldaltól eljutna százig, tízig... 
megállna és otthagyná a szavakat, várná, hogy a fölöslegesek eltávozzanak a papirosról... 
kevéske, öt, tíz szóvá sűríti... 
végül egy marad a kezében, 
egyetlenegy. 
És ha azt kimondja, a tengert mondja ki. 
(Alessandro Baricco: Tengeróceán)








Az angyalok a tenger partján a vihar éjébe rohannak.
Lámpással a kezükben arcukon a várakozással
hiszem rohanunk velük és nem tudjuk mit viszünk
ők sem tudják mit viszünk milyen értelmet a rohanásba.

A viharral rohanunk szembe az idővel.
Kinek mi nyílik a rohanásból sziklán megtörő permet záporából.
Nem tudni mentjük-e törni hívjuk tüzünkkel a hajókat
fáklyákkal a kezünkben rohanunk az angyalok után.

Kinek mi nyílik a tengerből
a tudomány, a művészet, a hit
a maga módján mind a három megrendülten áll:
Hol kezdődik a tenger?
Hol végződik a tenger?
Egyáltalán minek van a tenger?
Mérhetetlen eleven bizonyosság -

Hiába tudjuk vége van nem végtelen csak irdatlan
még mindig könnyű eltévedni benne ihlettel, gondolattal, hittel:
bocsáss meg, Tenger, megint én jelentkezem.

Kinek mi nyílik a tengerből.
Egy lány, aki megfürdik benne és mégsem lesz tengerré.
Egy asszony, akiből kieresztik a tengert.
Egy férfi, akit örökre holt súlyával nyaldos.
Egy férfi, aki nem tér - nem engedi vissza.

Mint amikor az angyalok fényleni rohannak a ködbe
mind a két arca tőlünk éled:
amely eltéríti a hajókat és amelyik törődni vezeti.

Csepp lényünkben a tenger.
Áldás vizében a tenger.
Állva a tekintetét megrendült tekintetünkben
az a csepp -

az a csepp
kimondhatja egész nevét, hogy kavics lehessen -
amellyel a hullámok kacsáznak?




haikuban:

Tenger könny áztat
ha áldással illetem
tekinteted.






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése