Tisztelgő vers - talán - a purgatóriumból

                                                                                    Dante szellemében

Felelt: „Nincs bánat, mi mélyebbre vájjon,  
         mint emlékezni a boldog napokra  
         bajban: mestered tapasztalta százszor
De ha szíved kívánság megragadta,
         tudni, mint kezdődött kettőnk szerelme,
         mondom, egyszerre vallva és zokogva.
Olvasgattunk egy nap gondot felejtve,
         Lancelotról, Ámor mint verte nyűgbe, 
         magunkban voltunk, még semmit se sejtve.
A könyv pillantásunk egymásba fűzte
         nem egyszer, arcunk megsápasztva sokszor
         főként egy pont az erőnket legyőzte:
mikor olvastunk a vágyott mosolyról
         aki úgy szeret, megcsókoljon végre:
         ez itt, ki tőlem el nem válik, akkor
megcsókolt, teljes testében remegve.
         Kerítőnk lett a könyv és aki írta,
         Aznap nem olvastunk már egy betűt se.”

                                                     Pokol - Weöres Sándor fordításában

 Felelt: "Romlott gyümölcsfa vérgyümölcse

          én így születtem s lettem akaratlan

          bűnös: Paolo s Francesca kölyke -

tán felsírásomtól pokolba raktan

          cseperedtem, s mindig egyre várom

          önkéntelen tettekben és szavakban

e dúlt iszapba hogy fúl ifjúságom,

          s a vénülésem hogy lesz végre görcsös

          kapaszkodás kegyelmes almaágon,

ahogy majd fogván szutykos, vén, göcsörtös

          végét - majd én is egyre azt remélem

          angyalka tart az ággal, mégse ördög...

sosem volt pont elég az eleségem

          a kívánságaim messzebbre nyúltak

          (főleg mióta van szép feleségem)

mint amire az elpocsékolt múltak

          és fuldoklásig zálogos jövőm is

          predesztinálna - mind iszapba fúltak

a terveim; s mint villám csapta kőris

          utódba nem tudunk kihajtani

          nem is baj - tudjuk, ez az alma szőrös...

Így születtem én: e forró, hajdani

          vérfertőzés kukacos gyümölcse -

          de a derekam mégsem tud hajlani,

magától nyílik szám, hogy nyelvét öltse

          e törvényre, mely nem lehetne tiszta:

          hogy életem előre perre költse

úgy mindenét, hogy közben csak statiszta

          a színpadon, a saját szerepében,

          nézője a jegy árát kéri vissza -

s tojással megdobált jelmezében

          úgy áll az életem önszínpadán fenn

          hogy bármit csinál, az úr ítéletében

nincs záradék, mi mentené, de ár sem

          mit megfizetve elengedné a pokla -

          úgy áll az élet telje színpadán fenn

hogy szerepekre hullott, darabokra,

          hazug dumákra, egyre több alakban,

          száz tűzbe ágaz akarata bokra

s egyre inkább összerakhatatlan.

          Hát ez vagyok. Ezért is írok verset:

          soktükrű lényem mind kint az ablakban,

érésében ha alma más ízt herseg

          annyiféleképpen sír fel, szól dalom,

          ahány hazugság pengeti a percet

lejegyzi mind a büszke szorgalom -

          bár a dalba mindig úgy furakodok

          magától nem peng a cimbalom,

kell a gépi mámor, őérte kell a drog -

          bármilyen salak, akármi ópium,

          amitől - talán, ha - összeállhatok

s remélhetem, hogy mégsem áfium:

          hogy itt és most... talán már nem pokol

          hanem talán a purgatórium."